2012. szeptember 28., péntek

Nézőpontok: satnyul a magyar

A lift és a satnyuló magyar

Satnyuló magyarság?
Igazán ritka alkalom, hogy első emeleti lakóként liftbe szálljak, s akár a városba rohanások alkalmával, akár hazaérkezéskor e hangos szerkezettel lopjam a lépcsők számát. Legföljebb, ama ritka alkalmakkor, ha valamilyen terhet cipelek vagy például a sérvműtétem után, a kórházból megérkezve sóhajtottam be magam a személyfelvonó funkcióját évtizedek óta ellátó schindlerbe.
Tegnapelőtt, mivel már hosszú napok és éjszakák óta magas láz gyötört, s erőm aligha vetekedhetett egy ereje teljében lévő levelibéka erejével, pechemre beszálltam a liftbe.

Teljesen normális döntésnek tűnt, aki el akar jutni az orvosig, az ossza be az erejét, a közel ötszáz méter távot tervezze meg, takarékoskodjon az emelkedőkön a levegővel, a lépcsőkön az izmok munkájával, képzeletében jelöljön ki legalább két olyan helyet, ahol – ha elfogyna út közben az ereje –, leülhet.

Mert ha csak úgy elvágódik, akkor nyilván részegnek vélik majd, átlépik, arrébb gurítják – vagyis az orvosig már aligha jut el.
Szóval beszálltam a liftbe a lakásunk előtt az első emeleten, megnyomtam az F feliratú gombot, a lift elindult lefelé és zutty – hatalmasat zökkent.
Ha akkor a nyelvem a fogam között lett volna, most két nyelvem volna, az bizonyos.

Nem nyílt az ajtó…

Vészcsengetés, vészhívás – női hang közli hivatalosan, a mentőcsapat elindult.

Azt gondoltam, nem pánikolhatok, ahhoz nincs energiám, a farom a lift hátoldalának támasztottam, a felsőtestemmel előre hajoltam kicsit, a két tenyerem a két térdem fölötti részben kapaszkodott.
Odakint felerősödtek a hangok, a jól felszerelt műszaki mentőcsapat megérkezett.
Pajszer, feszítések, s egyszer csak megnyílt az ajtó. Kis lépés egy embernek, amit megléptem, aztán csak annyit mondtam a két fős műszaki csoportnak: köszönöm!
- Szívesen! – felelte a velem nagyjából azonos magasságú, vagyis nagyjából 190 centis, izmos férfi. Aztán átadva magát a szakmai feladatának, megkérdezte:
- Hányadikon szállt be?
- Az elsőn.

Ekkor megbomlottak az addig kialakult spontán, hálával és a megmentés örömével pároztatott pozitív viszonyok. A férfi arcán megvetés suhant át, hát kérem, itt tartunk, ezzé lett a magyar, az egykori kockahasú nép, amelynek nyilait hajdan rettegte a fél világ, amelynek elhajított malomkövei alatt tucatszám mállottak szét a félelmetes Döbrögik, lám, Rózsa Sándor és Wass Albert szilaj-hetyke népe, a lovas nemzet – mivé lett!? Már egy emeletet sem tud megtenni, ráadásul lefelé, személyfelvonó nélkül…